BOOKS
Jelző nélküli magyar.
Naplójegyzetek 1992-2007
from Gyula Várallyay
Littera Nova Kiadó, Budapest, 2008. 572 oldal, 3490 Ft
András Sándor: Egy jelző nélküli magyar
(Source: Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 2. szám, 2009. január 9.)
Sokféle napló van, és ez a napló - egy megkötéssel: „a szigorúan
magánjellegű témákat kihagytam a kéziratból" - maga is sokféle.
Szerzőjük eseményekről ír, gyakran nagy, de sohasem fárasztó
információhátérrel ellátott eseményekről, továbbá arról, amit ezekről
gondol, ami róluk képzettársítással eszébe jut, de olykor arról is,
amire az adott naptári nap emlékezteti. Ez, úgy tűnik, magára a napló
létrejöttére is áll. Az első bejegyzésben olvasható: „Édesanyám ma
huszonöt éve halt meg. Az évek során legalább tízszer elkezdtem naplót
írni, de most valami belső erő hatott úgy, hogy végül valóban elkezdjem
- itt a repülőgépen, egy gyorsírófüzetben, amit a londoni repülőtéren
vettem, ahol átszálltunk. Valóban nem előre megfontolt elhatározás volt,
hiszen akkor hoztam volna magammal papírt Varsóból, ahol kiküldetésben
vagyok, és ahol most lakunk. Nem. Valami mélyről jövő, kifürkészhetetlen
ösztönzés hatott végül most, az úton." Magam úgy gondolom, az ösztönzés
nem is olyan kifürkészhetetlen, ha az anya halálának 25. évfordulóján
lett eredménye. A napló írója, ez újra meg újra kiderül, nagyon is
családhoz kötődő, családban gondolkodó ember, az említett repülőgépen is
családostól utazik, feleséggel, gyerekekkel.
Várallyay Gyula számára azonban a család sok évszázados, sőt egy évezredes múltba ágyazódik, őrá valóban áll, amit mutat is, hogy noblesse oblige, a nemesség kötelez. Ennek cseppet sem árt, hogy 1956-ban tizenkilenc évesen külföldre megy, Amerikába kerül, éveken át más országokban is él, testvérei is Nyugaton más-másfelé, felesége equadori, gyerekei, ahogyan felnőnek, szintén barangolnak a világban. Érzelem és szellem nagyon is ismer határokat, de túl is emelkedik rajtuk. „Haza a magasban", idézi (egyébként Illyéstől) egy helyütt, és számára a magas az érzelem és a szellem magasa. Barátokhoz kötődése is, ez számára nem kevésbé fontos, jelentős hely- és időbeli távolságok mellett is hasonlóképpen töretlen marad, ahogyan töretlen a magyarsághoz kötődése is, bár életének legnagyobb részét külföldön élte le, és éli még ma is. Bizonyos értelemben Washington még most is, amikor Pesten lakása van, inkább otthona, írja, mint Budapest. A belakott otthon, ahova gyerekei is „hazajönnek", más, mint az a haza, ami a magasban van. Számára a magyarság az egész magyarságot jelenti, ezt világította meg az 1956-os forradalom „nemzeti egység" kívánalma és ténye, amihez ő a napló bizonysága szerint is a mai napig hű maradt. Innen a könyv címe is: „Saját magyarságom meghatározását el sem tudnám képzelni bárki mást kirekesztő értelemben, amit avval hangsúlyozok, hogy magamat »jelző nélküli magyarnak« tartom - már hosszú évek óta." (195. o.)
Hiszem, nem csak gondolom, hogy aki elolvassa Várallyai Gyula naplóját, megérezheti, és akkor talán meg is értheti, hogy az az olyan gyakran csalóka ábrándnak tartott „nemzeti egység" nem azt jelenti, hogy a nemzet minden tagja mindenben egy véleményen van. Nem is meggyőződések és hitek dolga, hanem egy alapvető érzésé, értő érzésé, ami a családi együttérzéshez hasonlatos. Tanítani kellene, és „nem középiskolás fokon", ennek a jelző nélküli magyarnak a naplóját, hogy eleven, olvasóban elevenedő bizonyság kerekedjék arról, mennyire lehetséges politikai, társadalmi, nemzetiségi kirekesztések nélkül nemzethez tartozni, és hogy ez azt is jelenti: embernek lenni. Bizonyság, hogy lehetséges a különbségeket egy fel- és elismert összetartozáson belül szóvá tenni, sőt hangsúlyozni is. Ha az egysége neve „magyar ember", akkor a „magyart" és az „embert" nem szabad kijátszani a másik ellen, hiszen abból mindkettőn, a „magyaron" és az „emberen" belül elkerülhetetlenül kirekesztések és gyakran hozzájuk tartozó hisztérikus görcsök keletkeznek.
Várallyay egyáltalán nem palástolja, hogy miben hol áll és mennyire határozottan, ezért olyan jó példa ő arra, hogy valaki lehet úgy jobb- vagy baloldali, hogy nem antidemokratikus, hogy bírálja is annak az oldalnak egyes megnyilvánulásait, amelyhez tartozik, és úgy tartozik az egyik oldalhoz, hogy elfogadja a másikat, annál is inkább, mert nemcsak két oldal van, vannak oldalonkívüli álláspontok és cselekedetek, és ezeket épp annyira nem szabad ezzel vagy azzal az oldallal azonosítani, amennyire határozottan el lehet és el is kell ítélni. Lehet valaki úgy a Fidesz oldalán, hogy elítéli az utcán „politizálást", és lehet úgy elfogadni az MSZP-t - mert az demokratikus választások révén került, ahogyan Várallyai ki is emeli: kormányzásra, nem „hatalomra" -, hogy egyúttal elvárja a miniszterelnök lemondását, leváltását. Ő amerikai viszonylatban is hasonlóképpen gondolkozik és érez: „Itt valóban meglepően sokan nem értik, hogy a rendszer, a szabályok és azok tüzetes betartása fontosabb, mintsem, hogy ki legyen az elnök: Bush vagy Gore? (...) Ugyanis az intézményrendszer, a mindenki által tiszteletben tartott szabályok alkotják a demokrácia garanciamechanizmusát, nem pedig az egyik vagy másik párt jelöltjének rátermettsége, felkészültsége vagy akár tisztessége." (377. o.) A napló írója teszi hozzá, de naplójának egésze sugározza és jelzi, olvasni kell, hogy a „garanciamechanizmus" mellett toleranciára, a vallási türelem jelentése szerinti türelmességre is szükség van ahhoz, hogy ez a mechanizmus olajozottan működhessék. (Ennél az olajnál, megvallom, arra is gondolok, amellyel - közfelháborodás ellenére - Jézus lábát balzsamozta egy asszony.)
Van persze még egy kirekesztésre okot adó különbség is, „a kint és az otthon élő magyarok" közötti (215. o.), és ezt illetően Várallyay bizony szkeptikus: „Csak azok tudják túltenni magukat ezeken az otthoniakat és nyugatiakat szétválasztó álláspontokon, akik világot láttak és igen műveltek, olvasottak. Egyébként könnyen személyes sértésnek tekintik a rendszerváltáshoz fűzött reményeik meghiúsulását. Néha áthidalhatatlan szakadékokat érez az ember." (216. o.) Ebből szerintem azt a következtetést érdemes levonni, hogy a szakadékokat áthidaló, a partokat persze nem megszüntető türelmesség: feladat. Ha pedig feladat, fegyelem dolga is. Várallyay hangsúlyozza is az egyik feljegyzésben, hogy a fegyelem, méghozzá az olyan fegyelem fontos, amelyik nem türtőztetéssel, puszta visszafogással, például a félelem puszta nem-mutatásával működik, hanem tevékenységre késztet. Példa erre nagyapja, aki a második világháború egyik, a légópincét összeomlással fenyegető bombázás közben, ahelyett, hogy félelmet mutatott volna, mint a többiek, békésen hámozta az almát, csinált valamit, mintha mi sem történt volna, azzal hatott nyugtatólag. Vonatkoztatható ez arra is - számomra legalább is ezt sugallja az és ahogyan az egyik bejegyzésben idéz egy „nem rosszindulatú" politikust, aki a lengyel Szolidaritás 25. évfordulóján hazafias dalokat ünneplőkkel kapcsolatban írta - hogy ilyesmi: „ma Magyaországon csak egy jobboldali tömeggyűlésen jöhet létre, attól viszont viszolyogva távol tartanám magam. A társadalom kettészakítottsága nemcsak a közös ünneplést teszi lehetetlenné, de visszamenőleg megrontja a múltat, a saját emlékeinket is." ( 502. o.)
A történet a nagyapáról, aki bombázás közben békésen hámozza tovább az almát, csak egy a naplófeljegyzésekben olvasható sok-sok anekdota, megidézett élmény és érzékletesen leírt részlet: tájleírás, helyzetleírás, érdekes emberek olykor rövid, olykor beható jellemzése közül. A Világbanknál betöltött állása miatt a naplók írója szinte szüntelenül úton volt, három évet töltött Lengyelországban, éveken át járt Albániába, és feljegyzéseinek ezzel kapcsolatos sorozata szinte külön történetté áll össze. Mindeközben magas szinten tevékeny politikusokkal, gazdasági és pénzügyi szakemberekkel találkozott, de régi barátokkal is Párizsban vagy Rómában vagy Bécsben. Törődött családjával, megsínylette felesége hosszú betegségét, halálát, majd hiányát. Járt képtárakba, koncertekre, olvasott könyveket, és ezekről is beszámolt feljegyzéseiben. Várallyay - ezt barátai tudják - nagyon szeret nevetni is, humorral is tud figyelni emberekre és helyzetekre; a feljegyzésekben idéz is egy-egy viccet vagy humoros mondást, (nekem különösen a Csernus Ákostól hallott - és szerintem Csernustól származó - mondás tetszett: „Tudjátok, mi a Walzheimer-betegség? Amikor valaki elfelejti, hogy náci volt.") És Várallyay nem csak a Világbankban betöltött tanácsosi állása miatt lett világot járt ember. Előtte mérnökként dolgozott Brazíliában éveken át, közben beleszeretett a portugál nyelvbe, azelőtt pedig, miután a tányérmosogatóból harvardi egyetemistává vedlett, a Svájcban székelő magyar diákszövetség elnökeként utazott mindenfelé.
Mindezeket a naplójegyzetekből előugró részleteket, sokféleségüket és érdekességüket legalább annyira ki kellene emelni, mint szerzőjük már említett, az egész könyvet átható, igen differenciált és megnyerően kiegyensúlyozott társadalmi-politikai-emberi magatartását. Kellene, de nem lehet. Egy kaleidoszkópot használni kell, bele kell nézni, hiszen a kézmozdulatokkal - mondjuk: lapozással - változó látványok sorozatát nem lehet summázni. Illusztrálni lehetne, erre azonban itt nincs mód. Ezért csak azt mondhatom, tessék belenézni, forgatni a lapokat, szórakoztató is, amiben az olvasónak része lesz, nem csak tanulságos: Várallyay Gyula könyve valóban olvasmányos, az olvasó csak mintegy áruba kapja, hogy megismerkedik, vagy - ahogy ez velem is történt - tovább ismerkedik egy emberrel, akivel nagyon is érdemes megismerkedni. Ráadásul ennek a festményekre, operákra, politikára érzékeny gazdasági és pénzügyi szakembernek kedvenc írója Krúdy, és hát aki Krúdyt szereti, rossz ember nem lehet.
A napló egészét szerénység hatja át, és ez is megnyerő. A könyv, ha nem is önéletrajz, összeáll belőle egy érdekes és értékes ember életének a rajza, rajzolata. Ami különlegessé teszi még az egészet mint egészet, az a körülmény, hogy nem egy menekült naplója ez az irodalmi értékű könyv, nem is pusztán visszatekintő emlékezés. Egy 56-os magyar a rendszerváltás utáni évek és saját - külföldön, exponált helyeken és helyzetekben tevékeny - élete eseményeinek prizmáján át látja és láttatja mindazt, ami - megidézendő múltba ágyazva - az elmúlt ötven magyar és nem csak magyar év. Azt hiszem, ez olyan prizma, ami egészen különleges, és amit az országban nem lehetett volna csiszolni, pedig magyar prizma.
Copyright © 1995 - 2011 Hungarian American Coalition - All Rights Reserved.